2015. 08. 14.
Tegnap kaptam egy kis kritikát, hogy sok bejegyzésem túl rövid, amivel egyet kell hogy értsek. Azért nehéz ügy ez, mert személy szerint én azt szeretem, ha egy írás velős, lényegre törő, néha leíró. Mások a sztorikat szeretik. Idő is kell a rendszeres íráshoz és történés sem árt. Bár azt hiszem az időjárásról is tudnék pár sort gépelni minden nap. Például ma iszonyat meleg volt… A viccet félretéve, megpróbálok hosszabban írni, úgy, hogy ne menjen a rendszeresség rovására.
Egyelőre a Du-val legnagyobb meglepetésemre nem történik semmi érezhető. Ez nem jelenti azt, hogy ne dolgozna. Csak arra tudok gondolni, hogy a veséimet sikerült jobb állapotba hozni. A mindennapokból eltűnt az éveken át tapasztalt fájdalom, tompa nyomás és az a nagyon zavaró szurkálás-szerű, „valami itt nagyon nincs rendben” érzés.
A legkeményebb cseppek egyike ez idáig a K1 volt. Nagyon nehéz szavakba foglalni ezt a tapasztalást, mert ezek személyes érzetek, érzések, de megpróbálom.
Már az első napok után az volt az érzésem, hogy ez kemény menet lesz. Tisztán érezhető volt, hogy az egész kismedencém érintett és az, hogy ez a csepp egyszerre fogja kezelni az egészet. A legnehezebb az első hónap után volt, olyan komoly csontfájdalmaim voltak, amiket az ember nem tapasztal a mindennapi élete során. Teljesen szokatlan ez a típusú fájdalom, hacsak az embernek nem a foga fáj, vagy eltört valamije. A fogászati csontfájdalmat sokan ismerjük, a legkiakasztóbb dolgok közé tartozik és csak arra gondolunk, hogy legyen már vége, mikor lesz már vége. Egy ponton túl az sem számít, hogy mitől. Ha kalapácstól kutacsra, úgy is jó.
Hát valami ilyesmi érzés volt, kicsit félelmetes, kicsit nyomasztó. Talán inkább az, mint kevésbé. Nem hagytam abba a csepp szedését és ennek az volt az oka, hogy tudtam azért fáj ennyire az egész medence-csont, mert jó nagy gáz volt. Akinek éveken át krónikus fertőzése van, előbb-utóbb a csontjait is kikezdi a probléma. Ezt ismerjük a fogászat témaköréből. A biofilm azt a téves látszatot kelti, hogy nincsen semmi baj, egy kis ez, egy kis az, egy kis krónikus fáradtság, egy kis rossz közérzet. Minden lelet negatív, „Maga menjen csak szépen haza, nincsen semmi baja, pusziljuk a Mamát”. Így az ember fertőzötten éldegél, de igazándiból csak tengődik. Egészségügyi szempontból biztosan.
Szóval tudtam, hogy tolni kell a K1-et akármennyire fáj, akármennyire ijesztő. Tisztában voltam vele, hogy ezt az állapotot én idéztem elő a cseppel, ezért bármikor abbahagyhatom és akkor vége lesz. Ez a helyzet felett érzett kontroll megnyugtatott. Nem így lett volna abban az esetben, ha mindez magától történik.
Tehát ott volt a szinte konstans csontfájdalom és a pulzáló, vinnyogó vesék. Biztos vagyok benne, hogy ez egy szélsőséges tapasztalat és sokaknak meg sem kottyan. Mindenkinek megvannak a legterheltebb szervei, testrészei. Nekem ez volt az.
Egy szó, mint száz, mindenkit arra biztatok, hogy ne ijedjen meg a nehézségektől, bármikor abbahagyhatja. Ilyen a regeneráció. Először sokszor rosszabb. Sokkal rosszabb. Majd jobb és egyre jobb.
A K1 nagy pálya. Egy nagyon jó pálya.